|
Villáminterjú az újdonsült világbajnokkal
- Gratulálok
az egész Baráti Kör nevében, az isten szerelmére!
- Köszönöm, ugyanakkor jelezném, hogy az egész tiszta hülyeség. Gyerekkoromban
minden vasárnapi ebédhez kaptam egy pohárka söröcskét. Ezt a jó szokásomat az
isten is megtartotta, úgyhogy én minden futamon jóllakottan és kis sörömmel a
pocakomban állok rajthoz. Sikerült elérnem, hogy ezt a szokást a csapatfőnök úr,
Rossz Barna általánosan bevezesse a csapatnál, szerintem ennek köszönhető idei
sikerünk. Kellemesebbek így a futam előtti ebédek, harmonikusabbak az ízek, de
ami leginkább számít, nagyon sokat javult az emésztésünk úgy egyénileg, mint
csapatszinten. Csak zárójelben mondom, hogy a jó öreg slágerek se véletlenül
bömbölnek az istállóban. Természetesen ezzel leplezzük a békegalambok hangját.
Igaz, nem sokat ér, mert az illatfelhő néhány óra alatt belengi az egész pályát.
- Mire jó ez, kinek jó ez?
- Ennek is megvan a maga előnye. Én pl. a verseny alatt következmények nélkül
bármikor elpummanthatom magam, a többiek bűzében úgysem lehet kiérezni az én
kicsi galambocskáimat. Igazi csapatként működtünk, úgy is mondhatnám, igazi
csapatként pummantottunk az idei szezonban.
- Mit vársz a következő évtől?
- Hát, mit várjak, mit várjak? Talán könnyebb lesz! Könnyebb lesz, olcsóbb lesz
minden!!!
- Gyakran bejönnek az anticipációid?
- Igen, elég jó a viszonyom Antival (Berni Ekelesz Tóni – a szerk.). Gyakran
bejön, mert ő nem mer nyilvánosan pummantani, viszont meglehetősen gyakran
felfúvódik. Ilyenkor keres egy biztonságos zugot és ott kiengedi a fáradt gőzt.
Nekem nagyon szimpatikus a diszkréciója, szeretem.
- Hogy éled meg a rég áhított sikert?
- Nagyon élvezem, lubickolok benne. A kollégák nagyon kedvesek, az újságírók is
kivétel nélkül felkészültek. Úgy érzem, közülük is kiemelkednek a magyar
sportújságírók, nem szeretek szembedicsérni, de azt kell mondjam, a magyarok
felkészültek.
- Visszatérve az elmúlt szezonra: állítólag voltak bagatell kommunikációs
problémák a csapat és közted. Mesélnél erről, hogy sikerült ezeket megoldani?
- Persze. Nagyon tanulságos a sztori. Két félreértés is volt. Mindkettő a
nevemhez fűződik. Ugyanis a vezetéknevemen szólítanak a csapatnál, mivel van már
egy régebb óta ott dolgozó csapattag, a Jenci, aki a szerelőaknákat szokta
kisöpörni az aknás garázsokban és miatta engem nem szólítanak a keresztnevemen,
hanem inkább a vezetéken. Dróton. De így nem mindig tudom megkülönböztetni, hogy
mit is akarnak nekem mondani az istállóból, amikor azt kiabálják a fülembe: „Push
Button!” (Nyomd a gombot, vagy nyomd, Button – magyarul, a szerk.). Így aztán
van, hogy elkezdem nyomni a gombokat, de nem tudom melyiket kéne, de van, hogy a
gázt, vagy féket nyomom, magam sem tudom, mi alapján döntök ilyenkor. És persze
az is megesik, hogy egy-két pummantást nyomok. Sokat kell még dolgoznunk, hogy
ezeket a kommunikációs félreértéseket elkerüljük, de sokat fogunk előre lépni,
mert pl. Jencibát januártól nyugdíjba küldjük.
- Legalább nem lesz stressz!
- Szex?
- Stressz!
- Kex? Szesz?
- Stresz!
- Kresz?
- Stresz!
- Köszönöm az interjút!
- Szívesen, há’ mé ne?
|
Eléjsziáj, a helyszíni riporter beszámolója
A szezon befejeződése után, magát Lapajt kaptam
mikrofonvégre. Egy villámstarttal azonnal belekezdtem a sűrűjébe és megkérdeztem
az ikont: - Miért ezt a hálátlan sportriporteri pályát választottad anno? -
Elegem lett a csurig olajos munkával és inkább válogatott kardvívó lettem. A
sportolástól pedig csak egy macskaugrásra volt a sportújságírás. Mivel
vívószakértőnek számítottam, azonnal az autós újságírói munkásságot parancsolták
meg nekem 1969-ben. Ilyen nagy pechet. Ó azok a régi szép idők! Kiosztották
nekem, de persze én már akkor éreztem, hogy a XX. század második felének ez lesz
a legnagyobb sportja. Igen, szerencsém volt. - Meddig lesz még ez így? Szerintem
a Forma 1-nek befellegzett. - Én ezzel nem feltétlenül értek egyet, de élénken
emlékszem, amikor 35 évvel ezelőtt első közös vacsoránk alkalmával Ecclestone úr
a markába vett egy almát és azt mondta: ez a világ, és aki ezt nem tudja így
tekinteni, az ne csináljon üzletet. Azóta a világ az almánál is kisebbre
zsugorodott, s nyilván most is neki lesz igaza. Én akkor a bölcs szavak
hallatára csak egy halk pummantást engedtem szabadjára. - Mit gondolsz Palik
Laci kissé lenéző, fikázós műsorvezetői modoráról? - Palik Laciról én csak a
legjobbat tudom mondani, és nem csak azért, mert én választottam magam mellé a
Forma-1-es közvetítésekbe, hanem azért, mert kvalitása és embersége alapján
messzemenően nem érdemli ezt meg. Sajnos neki is vannak rossz napjai, mint
mindenkinek, és hajlamos arra, hogy ha "rossz" a verseny, akkor szabadra engedje
kritikai vénáját. Néha úgy érzem, hogy nem kellett volna annyit dicsérni. –
Szakmailag jobbnak érzed magad? – Feltétlenül! De ezt most én nem fejtem ki. –
Ha már itt tartunk, versenyeztél-e már életedben? Kipróbáltad-e a sportág
valamely változatát? - Ha autóra gondolsz, soha, mert soha nem volt annyi
pénzem, és a szívem se vitt volna rá, hogy összetörjem az autómat, anélkül pedig
nem megy. De a víváson kívül vitorláztam is. Vagy ez nem érdekel? – De mégis mit
szeretsz benne? – A kiszámíthatatlan kiszámíthatóságok dialektikus együttlétét.
Pl.: Olyan is lesz, amit szintén volt szerencsém látni, hogy mindössze 12
centiméter különbség legyen a célban az első és a második autó között, mint
annak idején az Osztrák Nagydíjon. Bernie előtt a Forma-1 egy vidéki
manufaktúrához hasonlított (én még ismertem), és ahogy ma kinéz, mint a világ
legszínvonalasabb versenysorozata, az tulajdonképpen mind Ecclestone műve. Amit
elért, azt rendszerint a többiek ellenére érte el, "demokratikus" módon, mert
annyival több esze is van, mint a többieknek. Amennyiben Ecclestone valaha
egyetlen rosszat is lépett volna, azonnal elharapták volna a torkát, viszont még
ma is él. Ő az, aki mindenből csak a legjobbat tudja elfogadni, aki ölni tud egy
piszkos autóért. Ugyanakkor semmi nem igaz abból az állítólagos kegyetlenségéből
és egyebekből. Kemény, de végtelenül korrekt üzletember, akinek ráadásul még
szíve is van - ha ez nem is jelenti azt, hogy akár 10 centet is hajlandó lenne
ingyen odaadni. - Mi a véleményed a szerdai válogatott barátságos meccsről? -
Előre bocsátanám, hogy máig büszke vagyok arra, hogy a Népsport kispályás
csapatában bajnokságot nyertem az újságíró bajnokságban, a '60-as években. Ennek
ellenére mintegy 35 éve nem vagyok hajlandó megtanulni a válogatott
labdarúgócsapatunk tagjainak a nevét, mindaddig, amíg legalább egy Eb-re nem
jutnak ki. A meccsről ugyanaz a véleményem, mint amit egy régi barátom
megfogalmazott: lökdösődésben és szabálytalanságban akár európai elsők is
lehetnénk, az a játék viszont, amit mi játszunk labdarúgás helyett, az számomra
elfogadhatatlan. Gyerekkoromban Dunapatajon a libalegelőn játszottunk valami
hasonlót... – Mit szólsz, kedves Lapaj az idei versenyről? – Nagyon röviden és
tömören azt mondom, hogy szerintem ez egy tévedés, mármint az hogy verseny volt.
A megfelelő időben bevetett technikai újítással nem voltak képesek az
úgynevezett nagyok felvenni lépést. A jövő évben, ha nem lesz hasonló innováció,
akkor már talán a vezetői képesség tudásának is szerepe lesz az első helyek
kialakulásában. Másképpen fogalmazva, az idei Ferrarival Sumi sem lett volna
világbajnok! |
