Motorhangos jó reggelt kívánunk! Tisztelt Baráti Kör, T. Gábor!

A Kert 2.

Előző, még meleg számunkban azt ígértük, folytatni fogjuk Takagi mester legendás kertrendszerének bemutatását. Mindezen eltökélt szándékunk azonban teljesen okafogyottá vált, miután a múltkori cunami teljesen elmosta az egész hóbelevancot filagóriástul, dréncsövezett ciszternástul az ülepítő rendszerrel együtt, de még a kis kőpad az ár áldozata lett, amin Takagi barátunk olyannyira szerette esztrád-adomáit mesélni. Ha már így történt, gondolta Takagi, aki a cunamit előre megérezvén a svájci hegyekben kúrálta magát éppen, legyen, aminek lennie kell, szarok én a kertre, meg a házra. Pénzem van, időm van, stílusom van, bajszom van, beköltözök egy egyszerű panelbe. Nem kell kapálni, nem kell kerítést javítani, csepegtető rendszert kiépíteni, nem kell permetezni, metszeni, átültetni, nemesíteni. Szarok a kertre. Így a mester.Nos, mindezt figyelembe véve jobbnak láttuk, ha inkább Tora új nappaliján szaladunk végig, minthogy a nem létező kertről adjunk hírt így Húsvét idején. Ez az egész végigszaladás nem tartott sokáig, talán ha két másodperc volt, mialatt a fotelek és szekrénysor meg mellig lógó lámpaernyő és könívespolc között végigrobogtunk a szobán.Igazán otthonosan rendezte be Tora új rezidenciáját, az egyik sarokban még Henteskének, a macskának is jutott egy kis hely. Hejjj!

Takagi és a világvége

Takagi mester egyáltalán nem volt ideges a világvége miatt. Ő tudta, hogy nincs miért idegeskedni. Már 1976-ban, amikor betöltötte második szülinapját, biztos volt benne, hogy ő bizony 2013-ban ugyanúgy ki fogja fejteni a világra nézve hasznos tevékenységét, mint ahogy 2012-ben. Innen ered híres harcsabajusz alatti mosolygása is. Folyamatosan ezért állt szája nevetésre. Tudta, hogy nincs miért kifordulni önmagából. Hiába csúszott minden szét. Még, amikor Zsigmond nagyapja becsúszott a ciszternába, meg Kárlá is ott mászott, még akkor se esett kétségbe. Ez a transzcendentális nyugalma áthatotta egész lényét. Péter hiába vakarta szét, Béla hiába szedte le, még Hilda is fulladhatott, ő nyugalommal tekintett a jövő felé. Amikor mindenhol szétizélták az izét, amikor minden tiszta izé volt, mindenhonnan estek le a póóószterek, ő bizony inkább meditált. Még azt is lelkének teljes nyugalmával szemlélte, hogy Zsigmond megmoccant. Egyszer 2001-ben úgy tűnt, hogy felzaklatja a "Mikor adta be a hány köbmétert?" kérdés az ügyintézőtől, de végül is kiderült, hogy csak nagyon szeretett volna facicázni a barátokkal, minthogy hülyeségekre válaszoljon. Summa summárum ezt a lelki nyugalmat ajánljuk minden kedves olvasónknak, így az elmaradt világvége után. Elhisszük, és érzékeljük is azt az aggodalmat, amit az okoz, hogy mindenki be volt rendezkedve a világvégére, és most puff el van intézve az egész. Mindenki próbálja megemészteni, hogy megyünk tovább, és fogadja meg Takagi ünnepi jókívánságát, aki soha nem ivott annál többet, mint amit megkívánt.

Mé’ nem hagysz má’ békibe?

Elejszíáj a rendíthetetlen koltkányos tollából

Kezdem mindjárt az egészet azzal, hogy nem értem én itt a Gyuhit. Tegnap itt volt és folyamatában zaklatott, hogy ki is, meg akkor, hát persze, de nem úgy volt ám, stb. Egy árva kakukkot, még annyit sem értettem volna, ha elnézést, de nem ismerem ezt a megátalkodott álvarányosgubit. Egy kicsit még gerjedt, majd amikor jól belerúgtam az előttem fekvő Buci kutyába, megértette a célzást. Lassított és zavaros magyarázatba kezdett arról, hogy miről is van itt szó.  Adtam neki egy pohár ihatatlan ízű maniókalikőrt, aminek azért pálinka szintű ereje volt. Amíg nem tért magához a meglepetéstől, már ami a pocsék ízű, nem tudom kitől kaptam, de majd jól fejbe verem azt is, folyadékot illeti, átgondoltam, elemeztem, hogy mit is mondott Gyuhi egyáltalán nem barátom. Agyamat megpróbáltam varányosgubi módon használni, de így sem ment könnyen. Végül is arra jutottam, ha jó a varányosgubi üzemmódom, hogy szerinte sem nem Szvetter, sem nem Lalonzó nyerte meg az idei F1 világbajnokságot egyéniben.  Felismerésem után én sem bírtam magammal és nagyot húztam a maniókalikőrből. Amikor elmúlt a hányingerségem, végül is Gyuhiba is belerúgtam. – Mit hablatyolsz itt te eszement álvarányosgubi? Ezt onnan tudtam, hogy egy igazi varányosgubit nem hívnak Gyuhinak. Még véletlenül sem. Ugyanis a varányosgubiknak nincs nevük. Ezután újabb maniókalikőr szörcsölgetés folyt, ami rendkívüli megrázkódtatással járt, de egy idő után már nem tudtunk gondolkozni sem. – Na, elő a farbkával! – ordítottam a szesztől, ami nem volt egyáltalán jó és iható. Gyuhi egyáltalán nem barátom megint belekezdett egy még józanul sem követhető igen zavarosnak mondható agyalgásba arról, hogy ki is, meg akkor, hát persze, de nem úgy volt ám, stb. Már éppen azon révedeztem, hogy ismét alaposan bele kellene rúgni Gyuhiba, amikor ő egyszerűen összerogyott. De úgy ám, hogy alulra került a feje, utána egy testkanyarral a lábai az arcára estek, a két karja pedig olyan furcsán előre lógott, mint amik a tövénél ki lettek volna törve. Azonnal tudtam, hogy mit kell tennem. Az erős és ihatatlan folyadékból az arcába löttyintettem minél többet, had fogyjon, hisz úgysem iható. Lassan ébredezett és halkan suttogta. – Na, érted már? – Mit? Kérdeztem, magyarul fonetikusan, hogy ő is értse. – Azt, hogy bunda volt. Az egész egy totál megrendezett, előre forgatókönyvben megírt és dokumentált eseménysorozat volt. Semmi nem az, aminek látszik, nem a tényleges tudás és tehetség volt a szempont. A lényeg, hogy a legutolsó pillanatig ne lehessen tudni, hogy ki lesz az első. Izgalmassá kell tenni az utolsó futamig a „versenyt”, ami ezekből adódóan nem is igazi verseny. Az én hibám, de nem értettem, hogy ennyi maniókalikőr elfogyasztása után, hogy tudta ezt most ilyen érthetően megfogalmazni. Az más kérdés, hogy én mit gondoltam az elmondottakról és a maniókalikőrről. – Mi a bizonyíték? Tettem fel az autentikus kérdést és ezen, magam is meglepődtem, már hogy ilyen állapotban is helyén az eszem.  Mielőtt megszólalt volna, beugrott nekem valami. Az egyik ázsiai verseny boksz utcájában történt riportkészítésem közepette történt a dolog. Akkor is gyanús volt nekem, de most állt össze igazán a kép. Odajött hozzám egy mandulaszemű fiatal férfi és átadott nekem egy nagy ajándékcsomagot. Azt mondta, hogy a rendező főatyaúristen küldi ezt nekem. Majdnem megköszöntem és otthon megnéztem, kibontottam az ajándékot, amely egy rekesz maniókalikőr volt. Az álvarányosgubi a bizonyítékokról kezdett beszélni, de én így szóltam hozzá: – Gyuhi! Mé’ nem hagysz má’ békibe?

Az F1 új üdvöskéje

Az elmúlt versenyek eredményeit végignézve nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy új csillag van születőben. A csillagról nem tudjuk egyelőre, hogy vörös óriás, vagy fehér törpe, ránézésre elég barna a bőre. Nem egyszerű a neve sem: Kerti Kaján, az egyetlen. Volt szerencsénk pár kérdés erejéig az idejét rabolni, ugyanis nemrég nálunk járt sonoterápiás kezelésen.

TRK^®: Mondd Kerti, mióta készülsz az F1-be?
KK: Nem tudom, elég régóta. Egyszer láttam egy futamot, amin Baumgartner Zsolti 3. lett, fantasztikus versenyt mutatott be. Akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy felhagyjak a családi hagyománnyal, és ne ugyanazt a mesterséget űzzem, mint ükapám, dédapám, nagyapám, apám, én, a fiam, az unokám, a dédunokám, na meg az ükunokám.
TRK^®: Nos, ez elég sok generáció, mit szólt a család a döntésedhez?
KK: Támogattak. Be kell látni mindenkinek, hogy a mi mesterségünk mostanra már elavult, modernebb módszereket, eszközöket használnak.
TRK^®: Milyen mesterséget űz a rokonság?
KK: Kérlek szépen, mi egy hídmérleg dinasztia vagyunk.
TRK^®: Térjünk vissza a versenyzéshez.
KK: Igen. Az orvosom is azt mondta, a hídmérlegség nekem nem a legmegfelelőbb. Aranyerem van. Meg akartak tükrözni, de én mondtam, az kimenet, nem bemenet. Erre a sógorom rám nézett és azt mondta: koma, ahogy így elnézlek, jókora baumgartnerség szorult beléd, érdemes lenne kipróbálnod magad. Kicsit ugyan Demjénesedsz, de azt majd kinövöd.
TRK^®: Kinőtted?
KK: Nem igazán, néha magamon is észreveszem. Olyankor az aranyeremre gondolok. És minden megoldódik. Sajnos minden, mert az én záróizmom is…
TRK^®: Erről legendák keringenek a boxban…
TRK^®: Hát igen. Nem vagyok rá büszke, de megtörtént. Sokáig titkoltam, de nem tudtam letagadni. A főni (a csapatfőnök – a szerk.) mindig azt kérdezte: Phú, te puppoltál, fú te puppo’tá’, phhhhúúú, te púúúppó’tá’??? Bazmeg!
TRK^®: Mennyire zavar ez a felkészülésben?
KK: Megoldom.
TRK^®: Akkor jó. Sikeres évadot kívánok!
KK: Köszi. Bocs, de mennem kell, már hív Kimi, kezdődik a sonoterá-pia. Nem szeretem a vizet.

Vers

Zárószó

Most kaptuk a hírt, a Pumma Dezső bácsi hozta, hogy Tora jobb oldali kis lábujja haránt vetemedve begyulladt. Postafordultával küldtünk neki Tetrán kenőcsöt, majd attól meggyógyul, héjjj!