Kedves TRK^â -tagok, tiszteletreméltó nagyapám!

Tekintettel, hogy vége lett az ötkarikás játékoknak, arra gondolt az igazgatóság, hogy mi is megrendezzük (hagyományteremtő célzattal) saját félkarikás játékunkat, melynek címe: A TRK^â tízpróba. Ezúton is várjuk boldog-boldogtalan jelentkezését a játékokra. Az eseménynek a kertvárosi Büdös rét ad otthont. A kategóriák a következők:

100m-es fedett pályás eszmefuttatás
200m-es fedett pályás érdekfeszítés
400m-es szabadtéri távolba nézés
500m-es, állórajtos, aljas indokból elkövetett megdöbbentés
Rövidtávú, salakpályás eszméletvesztés
Szabadfogású fogcsikorgatás
Szabadtéri, kismaratoni halálra ijesztés
Amatőr, pehelysúlyú kukoricafosztás
Kötöttfogású herevakarás
Különös kegyetlenséggel elkövetett véraláfutás

 A piszkosul várt hungaroringi beszámoló előtt még következzen a Vers:

Ama Hungaroring-kaland, avagy 2 db félnótás a mogyoródi pályán!

Felvirradt a nagy nap, melyet úgy vártunk, mint szódásszifon az első feltöltést. Útra keltünk a Hungaroringre, hogy tiszteletünket adjuk a száguldó cirkusz következő állomásán: Mogyoródon. Utunk igen kalandosra sikeredett, melyet most elregélünk néktek:

Igen korán keltünk, olyan korán, hogy a szempilláink körmérkőzést játszottak a bennmaradásért. Hála a magasságos egeknek vonatjegyünk már volt, így rögtön beslattyogtunk egy épp arra tekergő - erotikusnak csöppet sem nevezhető - kabinba. A vonat a pesti gyors volt. De mi, agyszűküléses kóklerek, a székesfehérvári lassún tettük tiszteletünket, melyre egy igen kedves, a 120-as éveit taposó hölgy fel is hívta a figyelmünket azon a számon, amit tudtunkkal csak Takadzsinak adtunk meg. A helyünkre érvén belendült a vonat, mint rohadt alma a lejtőn. Egy baj volt csak az út alatt: a vonat ablaka, a barom, önállósította magát (a nagy turbulencia következtében), s le-föl járt végig, amitől huzatos lett a pofánk. De csak felértünk. A baj az volt, hogy nem tudtuk hova. Az egész klíma hasonlított Budapestre, s így örömünkben felkiáltottunk: a betyármindenit!

A következő cél az Árpád-híd pesti hídfője volt. Minek a micsodája? Kérdeztük magunkban, mi két tahó. De csak elindultunk valamerre. Általában sikerült mindig pont az ellenkező irányba indulnunk, mint amerre kellett volna (ettől kaptunk kétoldali tyúkszemgörnyedést). Sebaj! Ki! Tartás! Közelgett a nagy pillanat. Megláttunk egy táblát: Mogyoród! A tied te kis… Szóval közeledtünk. Mi sem bizonyította jobban, mint az a rakat Schumi-Häkkinen és egyéb zászlótömeg, melyet az elvakult, elsárgult "úgyisazleszamiténakarok" rajongók lóbáltak szerte-szanat. Bezzeg drága Takaginkről mindenki megfeledkezett! Csak mi nem! Még egyszer megérkeztünk valahova. Mindegy volt hova. Már forrt a levegő, akárcsak az agyvizünk a sok járkálástól. De nem pipultunk be, mert közeledtünk. Ekkor már sokan voltunk az utakon. Előre néztünk: emberek, hátra néztünk: emberek, magunkba néztünk… Egyszer-nyolcszor, amikor már majdnem a pályára értünk, kiderült, még rohadt messze vagyunk. Ekkor felkiáltottunk: ennyi kilométer nincs is! De csak megérkeztünk! Ezúttal végleg. A pálya, akárcsak Auschwitz: betonfallal körülvéve. De nekünk volt belépőnk! He-he-he! Bementünk! Megláttuk! Elájultunk! A pálya akár egy arborétum, akár egy botanikus csodakert, mindenhol fák, madárkák, lepkék, féknyomok. Hát nem csodás? Közelgett az idő: az első szabadedzés. És kijött, ő, a nagy Hakki. Csak bámultunk, ámultunk, múltunk. Az a hanghatás és látvány, amit ekkor átéltünk, zsenge gyermekkorunk betetőzése volt. A teljes TRK^â igazgatóság megmerevedett a látványtól, melyet a fennkölt autók fényvisszatükröződésének szemünk által megfejtett változatát hörghurutos agytekervényeinkben abszolváltuk (az, hogy a mondatnak nincs értelme, ebben az áhítatos pillanatban lényegtelen). És azóta úgy is maradtunk. Aki nem hiszi rágjon utána: menj ki a Hungaroringre, és ha látsz 2 db ideggörcsben hánykolódó, tetvészkedő 1/2-nótást, azok Mi vagyunk!

THEEND(Ő) van bőven 'abisztosis!